Bánvölgyi Rozál publikációk
Viszontagságos esztendők
By knauszi on 2024.
feb. 06. - 20:31
Iskola a kamaraerdőn
(1900–1978). Kálmánné Bánvölgyi Rozál írása
Az Erzsébet Otthon épülete áll,
lakóházként emelkedik a dombon, a lakók már nem ismerik az egykori
gyerekzsivajt, gyereksorsokat.
Az első tanévek az Erzsébet Otthonban
1900. október 19–én megnyitotta kapuit a Nagypénteki
Református Társaság Erzsébet Otthona. Ekkor 34 gyerek költözött be.1 Az iskolai foglalkoztatás az otthon elsődleges
feladata volt, mindez népiskolai formában.
1901-ben, az első, immár rendszeres tanulási évben 3 osztályba sorolva, 45
tanulóval működött az intézmény, az 1901. évről szóló Évkönyv adatai szerint:
I. o. 2 fiú, 4 leány; II. o. 15 fiú, 5 leány; III. o. 9 fiú és 10 leány). Az
első tanévben 48 gyerek bentlakó, 4 gyerek intézeten kívüli, de az árvaház
által gondozottak (vallásra nézve: 31 fő református, 1 fő evangélikus, 15 fő
római katolikus, 1 fő unitárius, 2 fő izraelita, nemek szerinti elosztásban: 29
fiú, 21 leány). A tanulás 1 teremben
zajlott, de az órákon kívüli időt, tekintettel a növendékek számára és nemére
külön-külön töltötték el.
Nyári iskola az Erzsébet Otthonban (az
1901-es évkönyvből)
Az első évzáró vizsgán, 1901. június 23-án a
vizsgálatokat dr. Kiss Áron elnök vezette fényes és számos úri közönség, több
választmányi és igazgató tanácsi tag, a buda-eörsi községi képviselők, valamint
szülők s rokonok jelenlétében. A tantestület a következő volt: igazgató-tanító
és református hittantanár: Makay Lajos okl. népiskolai tanító. Római katolikus
hitelemző nevelőnő: Makay Lajosné. Az otthonnak az első évben egy, míg 1902-től
már két tanítója volt: Makay Lajos és Tóth Lajos. Teljes elemi népiskolává
1905/06-os tanévre vált az intézmény, ekkor már az iskolába nemcsak az otthon
lakói, hanem mérsékelt tandíj ellenében külsősök is járhattak, illetve az
ismétlő osztályok is működni kezdtek. A hatosztályos elemi népiskola után a 12.
életévüket betöltött gyermekeknek „ismétlő iskolába” kellett
járniuk. Itt már nem mindennapos tanítás folyt. Télen hetenként öt, nyáron heti
kettő volt a kötelező tanítási nap. 1907-benöt, 1909-ben hat fiú járt felsőbb
iskolába. 1907-ben 23, 1909-ben 10 elemi iskolás árva vagy nélkülöző gyermek
tanulmányait támogatták nevelési segéllyel az ország több pontján.
Az 1915-1916-os tanévet rendes időben, szeptember
elején nyitották meg Ekkorra lett teljes, 6 osztályos a tanítás (I. osztályba
6, II. osztályba 10, III. osztályba 11, IV. osztályba 11, V. osztályba 10, VI.
osztályba 5, összesen 53 növendék járt, ebből intézeti diák 43 fő, bejáró
tanuló 10 fő).1916-ban háborús év volt, 79 tanuló volt az intézetben (az
1917-ben kiadott utolsó évkönyv szerint). Árvaházuk elemi iskoláját a Budai
Református Egyházközség felügyelete alá helyezték, hogy hivatalosan is felekezeti
jellegűnek nyilvánítva állami támogatásban részesüljön. A Budai Egyházközség
presbitériuma 1934. XII. 3-án hozott 7. számú határozatában elfogadta az
iskolát és vállalta a felügyeletét.2 Az Otthon iskolája 1944 júniusáig működött. A közeledő front
miatt el kellett hagyni az Erzsébet Otthont.
A második világháború és következményei
Abaffy Tiborné tanítónő Fekete Ágnesnek adott
interjújában 91 évesen számolt be az árvaházhoz kapcsolódó emlékeiről. Húsz
évesen maga is részt vett abban a munkában, aminek során a gyerekek megtanulták
a helyi gyönyörű barackost művelni. Az interjút a kézirat alapján idézem.
Az alsó négy osztályt tanítottam, és a fiúk
felügyelője voltam. Így állandóan ott voltam, ott is laktam. A Baár-Madasban
érettségiztem 1941-ben. A vallástanárnőm, Novák Olga néni nagyon szeretett, és
azt mondta nekem egyszer, hogy engem a Jóisten is papnénak teremtett, ezért
menjek tanítónőnek. Ezek után beprotezsált a kecskeméti Horthy Miklós
Református Tanítóképző ötödévére az érettségi után. Így lettem tanító. A
Szilágyi Dezső téri gyülekezetben nőttem fel. Az apám is itt volt
alkalmazásban. A Baár-Madasban vasárnapi iskolát vezettem, és itt a
gyülekezetben is mindenben benne voltam. Jártam a leánykörbe, a Soli Deo Gloria-ba,
az énekkarba, a színjátszó csoportba, egy rövid ideig a cserkészcsapatban is
tag voltam. Amikor a kamaraerdei árvaházban meghalt a tanítónő, beadtam a
pályázatom erre az állásra. Fel is vettek rögtön. 1942 szeptemberében kerültem
a Kamaraerdőbe és itt tanítottam 1945. június elsejéig. 1944-ben behívták az
igazgatót katonának. Felesége volt a gondnok, és elvitte a családját magával.
Ottmaradtam a huszonnyolc fiúval. Volt egy lova az árvaháznak, de a kocsist is
behívták katonának. Az ő felesége maradt ott, meg egy tizenhat-tizennyolc éves
falusi kislány. Az asszony főzött a konyhán, a lány meg olyan mindenes-féle
volt ott. Velük maradtunk ott. A háború borzalmas volt, éjjel-nap
pal bombáztak. Folyton le kellett menni a pincébe. A
gyerekek úgy vettek körül, mint a csirkék és ahol értek, fogták a szoknyámat,
amikor az óvóhelyre mentünk. Húszéves voltam akkor. Meg-megjelent egy magyar
vagy német katona, a gyerekek szinte ösztönösen testőrként voltak mellettem.
Akkoriban nagyon sokat dolgoztam. Éjjel varrtam a kisfiúk ruháját, hogy reggel
legyen mit felvenniük, mert hát nem volt olyan sok ruhájuk. Nappal meg
tanítottam, voltak a környékről bejáró gyerekek is. Még a háború alatt is.
1944-ben végig tanítottam, de a beszerzés is rám
hárult. Budaörsre kellett menni kenyérért meg mindenért, mert már mindent
jegyre adtak. Én, a pesti lány, befogtam a lovat, és elindultam Budaörsre.
Nagyon sokszor megtörtént, hogy a határban ért a légiriadó, akkor bebújtam a
kocsi alá. Iszonyatos volt a szabadban lenni, amikor jöttek a nehézbombázók. Év
vége felé, amikor nagyon közeledtek az oroszok, már nehezen bírtam. Ekkor az
egyház elkezdte keresni a gyerekek hozzátartozóit. Végül csak öt gyerek maradt,
őket befogadta a Vöröskereszt. Így történt, hogy 1944 végén otthagytam az
árvaházat, és hazajöttem. Akkor üresen maradt az árvaház. Azt hallottam később,
hogy még a gerendákat is ellopták. Pedig milyen gyönyörű volt! Volt egy
tizenkét holdas őszibarackosa az árvaháznak. A gyümölcsöt a piacra hordták,
amiért sok pénzt kapott az árvaház. Az igazgató intézte ezeket a dolgokat, amíg
ott volt. Én nemcsak tanító voltam, hanem ezeknek a gyerekeknek anya-helyettes
is. Életemnek az egyik talán legnehezebb, de a legszebb korszaka volt. Este,
amikor már mindegyik gyerek megmosakodott és lefeküdt, akkor minden este másnak
az ágyánál ültem és beszélgettünk. Mesél
tek, elmondták az élményeiket. Egyszer az egyiket
betakargattam és megkérdeztem tőle: „Nem fázol kisfiam?” Akkor megfogta a
kezem: „Tanító néni, tessék nekem még egyszer ezt mondani, mert nekem az
életben, még sohase mondta senki, hogy kisfiam!” Másik alkalommal egy másik fiú
azt mondta: „Tanító néni, tessék megengedni, hogy azt mondjam, hogy édesanyám,
mert én ezt nem mondhattam soha senkinek.” Így éltem én! Csodálatos volt!
Egyszer például nagyon poros szenünk volt, csak pislogott a kályha tőle. A gyerekek
leszöktek a pincébe, és kiválogatták a darabosat, hogy a tanító néninek a
kályhájába darabos szén legyen. Szóval, annyi szeretetet kaptam, hogy azt el se
lehet mondani! Sok volt abban az időben az árva. A Szilágyi Dezső tér nagyon
pártolta, hogy segítsék őket. Hány gyerek volt akkor? Körülbelül ötven. Olyan
harminc körüli fiú és húsz kislány. Volt ott a fiúk között olyan is, aki már
kijárta a nyolc általánost és inas volt, de nem volt hova mennie és ott kapott
helyet. Nem tették ki az árvaházból. Az egyik ilyen ipari tanuló volt, én
jártam be a műhelybe, meg a tanárához, hogy egyengessem az útját.
Hogy telt egy nap az árvaházban? Felkelés. Reggeli.
Délelőtt tanítás. Az első emeleten volt két tanterem. Az egyikben az igazgató
tanított, a másikban meg én. Én az alsó négyet, ő a felső négy osztályt.
Tanítás után ebédeltünk, majd foglalkozások voltak. A nagyobb fiúkat a kertben
és a ház körül foglalkoztattuk. Mindenkinek volt feladata. Volt, aki tüzelőt
hordott, volt, aki takarított… Az őszibarackosban is volt mindig feladat. A
gyerekek csomagolták a gyümölcsöt, és az egylovas kocsival hordták be a piacra.
Délután volt a tanulási idő, és este a vacsora. A meleg vizet mindig a
konyháról hozták fel a mosakodáshoz. Mosakodás után ellenőriztem, hogy
tiszták-e, utána jött a lefekvés és a beszélgetés. Így telt egy nap. Ima mindig
volt. Minden reggel és este imádkoztunk. Vasárnaponként az igazgató tartott
bibliaórát.
Templomba nem tudtunk elmenni. Nem volt rá lehetőség.
Nem volt ott templom sehol. Budaörsön sem volt. A Szilágyi Dezső térhez
tartoztunk, de nagyon árvák voltunk akkor.
Ezek a gyerekek, amikor odakerültek mindenfelől, nem tudták, hogy mi a család.
De az árvaházban nagyon jó nevelést kaptak. Emberségesen, de szigorúan az
életre neveltük őket.
Mint az interjúból is kitűnik, a harcok elől a budaörsi
Erzsébet Otthon utolsó lakóit a fővárosba menekítették, az épületbe katonák
költöztek be, akik után csak romok maradtak. A gyülekezet anyagi helyzete nem
tette lehetővé, hogy a kifosztott árvaházi épületet rendbe hozzák és pótolják a
berendezést, így a nevelőmunka nem folytatódott. Az őrizetlenül maradt budaörsi
épületet szétszedték, a Társaság anyagi tartalékok nélkül nem indíthatta újra
az árvaházi munkát. Az erősen megfogyatkozott tagság – többségük a Budai
Egyházközség tagja – évente befizetett csekély tagdíja még valamiféle szűk
körben folytatott gyermekvédelmi munka költségeit sem fedezte volna. Ötletként
felmerült a budaörs-kamaraerdei épület használatba adása a Vöröskeresztnek, de
végül ez a terv sem valósult meg.3
Glöckner Konrád (később Gergely Konrád) 1944-ig állt
az intézmény élén igazgató-tanítóként. A háborúból 1945 őszén tért vissza, és
mindjárt azon volt, hogy újraindítsa az iskolát. Az iskola és az árvaház
bútorzata, felszerelése szétszóródott. Ennek ellenére az iskola beindult.
Bútort a község iskolái adtak, kályhát a szülők barkácsoltak egy fel nem
robbant bombából. Az elemi iskola az árvaházzal ellentétben 1945-ben, ha nehéz
körülmények között is, de folytatta működését. A háború végeztével Gergely Konrád,
a volt árvaházi iskolaigazgató a saját lakhelyén, Kamaraerdőn, a Zombori utca
53-ban egy, az udvarán levő épületben nyitotta meg a tanítást a környék
gyerekeinek. Egy tanulójának írásos beszámolója is ezt igazolja.
Horn Fabiola
visszaemlékezései az iskolára
Megpróbálom pár mondatban visszaidézni a múltamat.
1946 augusztusának végén költöztünk Kamaraerdőbe. Ekkor 5 éves voltam. A
következő évben Édesapánk beíratott engem és az ikertestvéremet a kamaraerdei
osztatlan népiskolába. Az iskola az igazgató úr lakásához hozzáépített szoba
volt. Mivel 8 osztály tanult ott, 8 padsor volt, minden osztálynak egy.
Elfértünk. Csak tizenhatan voltunk diákok. Hol csendes foglalkozás, hol hangos
felelés volt. Minden osztály megkapta a maga feladatát. Az aznapi tanítás vége
előtt igazgató urunk mindent ellenőrzött, és akkor kaptuk meg a házifeladatot.
A második osztály félévénél átköltöztünk egy iskolatársunk lakásába. Ez a szoba
egy kicsit szűk volt ennyi gyereknek. A harmadik osztályt már az Árvaházban
kezdtük. Ott kaptunk két szobát, ahol az 1-4. és az 5-8. osztályok külön
voltak. Ott is megvolt a csendes óra és a „felelős” (hangos) óra, a kikérdezés
és az órák végén a leckefeladás. Nem volt problémánk ezzel a rendszerrel.
Élveztük, sokat tanultunk előre a felsőbb osztályosoktól. Abban az időben még
volt hittanóra is, egészen 1949-ig. Budaörsről jött egy református lelkész,
hiszen az iskola a református egyház alapítványáé volt. Az órákat kint a
kertben tartottuk. Az gond volt, hogy zömmel (16-an) római katolikus vallásúak
voltunk.
Az Igazgató urat Gergely Konrádnak hívták.4 Akkor
talán valamivel idősebb lehetett, mint Édesapám. Szerettük: szigorú volt, de
jól tanított, következetes volt a számonkérése is. Úgy tudom, hogy korábban az
Árvaház meglétekor az ott nevelkedő gyerekeket a szomszédos kertészeti
gazdaságban is foglalkoztatták. Növényismeretet és annak felhasználási módját
tanította. A negyedik osztály elvégzése után már Budafokra írattak Szüleink,
mivel ott fejlettebb volt az oktatás.
A használt vaskályhában fával fűtöttünk. Az volt a
rendszer, hogy a fűtési szezonban minden gyerek kapjon otthon a hóna alá egy
hasábfát és vigye az iskolába. Nem volt nagy élmény esőben, hóban, jeges úton
bohóckodnunk a fával, de elvittük. Voltak enyhébb napok, amikor nem fogyott sok
fa, így a keményebb napokra volt egy kis tartalékunk. Természetesen az Igazgató
bácsi volt a fűtő. Napközben is Ő ellenőrizte a hőmérsékletet. Arra már nem
emlékszem, hogy az Árvaházba is kellett-e vinni fát. Régen volt!
Nem is a „rendes” úton közlekedtünk. Szüleink ezt
eleinte nem tudták, de rájöttek. Mindig volt valahol a Törzsgyümölcsös
kerítésen hézag, így lerövidítettük az utat. Kedves Testvérkém télen ráült a
hátitáskájára, s lecsúszott a lejtőn. Nagyon élvezte. Természetesen a
táskájának hamar elfogyott a hátsó része! Az árvaházba már nem kellett hézagos
kerítésen közlekedni, mert szomszédos volt a Törzsgyümölcsössel.5
A kamaraerdei
református elemi népiskola
A viszontagságok újabb stációja: átköltözés az Árvaház
épületébe mint református iskola. 1946/47-ben az iskolának 28 növendéke volt.
1947/48-ban a hat osztályba (I–IV. és VII–VIII.) összesen 16 tanuló járt.
Mindkét évben a tanítást osztatlan rendszerben az igazgatói irodában tartották,
mivel a többi helyiséget nem lehetett használni. Az általános iskolává történő
átszervezéshez hiányoztak a feltételek. A felettes egyházi hatóság (a Budapesti
Református Egyházmegye) az állapotokkal korántsem volt megelégedve. Az egyedüli
olyan budapesti református iskola volt, amelynek államosítása ellen nem
szólaltak fel, mert számolt a megszűnésével.6
1948 év a változások éve volt. Haypál Béla
eredménytelenül próbálta legalább a Nagypénteki Társaságot életben tartani,
mert 1948 nyarán a közgyűlés a feloszlatás kimondására kényszerült, a Társaság
ingatlanait pedig az anyagyülekezetre ruházták át. A vagyont így sem sikerült
megtartani, mert hamarosan államosították. Az iskola átkerült Budaörsre, állami
általános fiókiskola gyanánt. 1948-ban a felekezeti iskolákat államosították. A
fiúiskola tanárai így is vállalták a tanítást, a lányiskola tantestülete azonban
nem. Így a két iskolát egyesítették, igazgatója Weber Mihály lett. A
tantestületben lévő feszültségeket azonban nem tudta feloldani, ezért helyette
Lakatos Gyulát nevezték ki. Ő sem töltött itt sok időt, 1949-ben már Révész
Béla igazgatott. Egy év után őt váltotta Fátyol Jenő. 6 év múlva a minisztérium
Bandur Aladárt nevezte ki az iskola élére, de úgy, hogy közben Fátyol Jenőt nem
mozdította el az állásából. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy
iskolának két igazgatója volt egyszerre. Ezt az ellentmondást úgy oldották fel,
hogy ismét kettéválasztották az iskolát, s a fiúiskolának Bandur Aladár, a
lányiskolának Fátyol Jenő lett az igazgatója. Az előbbi lett az 1. Sz., az
utóbbi a 2. Sz. Általános Iskola, mivelhogy koedukált tanítás folyt mindkét intézményben.
1957-ben Hauser József követte Fátyol Jenőt egészen 1973-ig, a nyugdíjazásáig,
amikor a két intézmény ismételten Bandur Aladár vezetése alá került. Az ő
igazgatói működése alatt kezdődött el a német nemzetiségi nyelv oktatása.
1963-ban egy új épülettel gazdagodott az iskola a Rózsa utcában. Ez tette
lehetővé, hogy gimnáziumi oktatás is induljon Budaörsön. Így 1973-ban 5
épületben (Esze Tamás u., Rózsa u., Béke tér, Árpád u., Kamaraerdő) folyt a
tanítás 100-nál is több pedagógussal. 8 párhuzamos osztály működött, pedig a
lakótelep akkor még csak tervben létezett. Az iskola akkori neve: Általános
Iskola és Gimnázium, Budaörs. Később a gimnázium önálló épületet kapott, s
levált az anyaintézményről. Ahogyan kezdtek kinőni a földből a házak a lakótelepen,
egy új iskolát is építettek. A tantestület nagy része oda ment tanítani.7
Az utolsó felsős
osztály – 1973
Romenek Jánosné Krakomperger Katalin, egykori
tanítvány adott interjút e korszakról 2022-ben.
Olvastam, hogy a kamaraerdei – valamikori – általános
iskola tanulóit keresi. Én oda jártam 1966-tól 1973-ig. Akkor ballagtunk
8.-ból. Tudomásom szerint az iskola ezután megszűnt, mi voltunk az utolsó
végzős osztály. Nagyon kevés gyerek volt már, a mi osztályunk is 9 főből állt,
de volt, amelyikbe ettől kevesebben jártak, s Hámori igazgató is akkor ment
nyugdíjba. Később már szerintem nem működött az iskola, de itt kicsit
elbizonytalanodtam. Esetleg még alsó tagozat lett volna? Az osztálytársak közül
sajnos hárman már nem élnek, ill. a többiek közül is csak egyről tudok valamit
is.
A termekben kis kályha volt, szénnel tüzeltek. A
gondnok néni (akit mi vezetékneve alapján csak Giga néninek hívtunk) fűtött be
reggelente, és napközben a szünetekben is rakott a tűzre. A kályha körül volt
rács védelemként. A terem padlós volt, szélesebb (kb. 12-14 cm lehetett)
padlólapokkal volt lerakva, amit időnként átkentek valamivel. A padok fából
voltak, egymáshoz voltak csavarozva. Két hosszú padsor volt minden teremben. A
tanári asztal alatt dobogó volt. A falon tábla és térkép. Alsó tagozatos tanárként
nekem csak Rózsi néni rémlik, mindent ő tanított. De biztos kellett még lenni
valakinek, hisz két osztályban egyszerre nem lehetett jelen. Felsőben állandó
tanár 3 volt, Hámori István, Thuránszky Lehelné, Mészáros Istvánné, az utóbbira
sajnos nem is emlékszem, pedig az ellenőrzőt nézve 5. és 6. osztályban ő volt
az osztályfőnök, és kémiát is tanított. A nyelvtanár Csapó Györgyné, majd
Egresi Károly (ő rajzot is tanított) Budaörsről járt ki, a tornatanár Kovács
Lajosné szintén. Az alsó tagozatosok tantermei az első emeleten, a felső
tagozatosokéi a másodikon voltak. A tornaterem és a tanári szoba a földszinten
volt.
Az alsó tagozat később szűnt meg. Az alsós tanító
nénink Rózsi néni (Hechtl Györgyné) volt. Kis létszámú osztályok voltak.
Összevont osztályokban folyt a tanítás, 1-2., 3-4., 5-6., és 7-8. osztály volt
egyben. 4 tanterem volt az épületben, meg egy tornaterem és egy tanári szoba.
Az épület többi része lakás volt. A tanítás úgy zajlott, hogy volt „csendes” és
„hangos” óra. A hangos órában történt a feleltetés és a tananyag magyarázata,
addig a másik osztálynak csendes órája volt, amikor feladatokat kellett megoldani,
amit majd a következő órában számon kértek. Általában dupla órák voltak
bizonyos tantárgyakból (matek, magyar), így az egyik csendes, a másik hangos. A
testnevelésórák rossz idő esetén a tornateremben, jó időben az udvaron voltak
megtartva. Tornatanár, ill. nyelvtanár a budaörsi iskolából járt ki tanítani,
nem volt állandóan itt, csak ha órája volt. Volt az iskolának egy kis kertje
is, gyakorlati órákon „műveltük”, tanultunk veteményezni és gondozni a
növényeket. Ilyen órák keretében volt barkácsolás is, meg megtanultuk a hímzés
és kötés alapjait. Tanulmányi versenyek a budaörsi iskolában voltak tartva,
azon vett részt, akit a tanára küldött. Matematika- és rajzversenyre emlékszem.
Szavalóversenyeket, farsangot helyben rendeztek. Osztálykirándulásokra is
emlékszem, több osztály ment együtt, voltunk Dobogókőn, Leányfalun, egyszer
Pécsett is.
Az utolsó osztályképek (1975)
Az utolsó tanító visszaemlékezései az
otthonbéli iskolára
Varali Judit Mária tanítónő vagyok. 1976-ban szereztem
diplomát a Debreceni Tanítóképző Intézetben. 1976-77-ben az orosházi József
Attila Általános Iskolában tanítottam egy évet.
1977-ben férjhez mentem. Lakásra volt szükségünk,
ezért olyan iskolát pályáztam meg, ahol szolgálati férőhelyet kaptam. Így
kerültem Budaörsre. Mivel elvállaltam az összevont osztályt, Kamaraerdőn
megkaptam a férőhelyet, ami egy tanterem volt a 2. emeleten. A tantermek az
első emeleten voltak. A tanári és a tornaterem a földszinten. A kamaraerdei
iskola a budaörsi iskola kihelyezett tagozata volt. 1977-78-ban 1-3. osztályt
tanítottam itt. Három elsős és négy harmadikos diákom volt. Ezen kívül volt még
2-4. és 5-6-7. osztály, összesen kb. 17-18-an voltunk. Olajos padló, régi
széles padok és régi széntüzelésű vaskályha. Pistályból és Kamaraerdőből jártak
ide a gyerekek. Az iskola 1978-ban a kis létszám miatt megszűnt. Budaörsre,
Budapestre mentek a tanulók. Én Budaörsön az Esze Tamás utcai Iskolában
folytattam a tanítást. Amikor megépült a 4. sz. Iskola 1988-ban, én is
átkerültem ide (ma Kesjár Csaba Általános Iskola). 2019-ben eljöttem nyugdíjba.
Epilógus
Az Erzsébet Otthon épülete áll, lakóházként emelkedik
a dombon, a lakók már nem ismerik az egykori gyerekzsivajt, gyereksorsokat.
Emléktábla figyelmezteti az arra járót a múltra, melyet Kiss Áron tisztelői
2005-ben szegeztek az épület falára.
·
1.A gyermekvédelem hazai története szempontjából
különösen jelentős Erzsébet Otthon keletkezéséről, működéséről, benne különösen
Kiss Áron szerepéről ld. Kriston Vizi József tanulmányát Kriston Vizi (2021),
Kiss Áron és az Erzsébet Otthon. In. Kriston Vizi (szerk., 2021), Tanító
emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére. Magyar Pedagógiai
Társaság Budapest 65-77.
·
2.„Az Egyházkerületi közgyűlés a budapesti egyházmegyei
tanács határozatát megváltoztatja s jóváhagyja a budai
egyháztanácsnak 1934. december 3-án hozott azon határozatát, amellyel vállalja
a Nagypénteki Református Társaság kamara-erdei iskolájának felügyeletét s
jóváhagyja az erre vonatkozó egyezséget. A Duna melléki egyházkerü1et
közgyűlése elfogadta a fellebbezés indokait és egyházi törvényeink értelmében
lehetőnek tartja a budai egyházközségnek a kamaraerdei iskola feletti
felügyeleti jogát. De figyelembe veszi azokat a szálakat is, amelyeket a
Társaság és a budai egyházközség között szövődtek, s amelyeknek még a lazítása
is zavarokat idézhetne elő egy áldásosán működő jótékony célú egyesület
életében. Mivel a felügyeleti jog gyakorlása ellen a területileg érdekelt
egyházközségek kifogást nem emeltek, közgyűlés kimondja, hogy a Nagypénteki
Társaság kamaraerdei iskolája a budai egyházközség felügyelete alá tartozik.”
·
3.Géra Eleonóra (2017): A Budapest-Budai Református
Egyházközség története a második világháború előtt. Valóság, 60. évf., 2. sz.;
Géra Eleonóra (2006): Református karitatív intézmények a magyar fővárosban,
1850–1952. Doktori disszertáció. Kézirat. Budapest, ELTE BTK.
·
4.Az igazgató életútját önéletírása dokumentálja.
Glockner-Gergely Konrád (Mórágy, 1894. január 19. – 1969. július 28.)
Szekszárdon végzett középiskolai tanulmányai befejezése után a pápai
Tanítóképzőbe nyert felvételt. Diplomáját 1913-ban szerezte, majd szülőfalujában
kezdett tanítani. Az első világháborúban fogságba eséséig az olasz fronton
harcolt, tetteit Ezüst Vitézségi Éremmel és tiszteletbeli zászlós cím
adományozásával ismerték el. 1914-ben bevonult a 44. gyalogezredhez. 1916-ban
olasz fogságba esett, ahonnan 1918-ban tért haza. 1929-ben igazgatója lett az
árvaháznak. 1944-ig állt az intézmény élén igazgató-tanítóként. A háborúból
1945-ben tért meg, 1945 után a Kamaraerdőn kialakított iskolában volt igazgató.
Az államosítás után az Árvaházi épületbe költözve tanárként dolgozott.
·
5.Horn Fabiola (egykori tanuló) írásos beszámolója
alapján.
·
6.Rébay Magdolna (2017), Az általános iskola
megszervezéséről szóló rendelet hatása a budapesti református iskolákra. In:
Németh András, Pukánszky Béla (szerk.): Gyermekek, iskolák, tanárok - egykoron
és ma. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 138-164. o.
·
7.Vö. Iskolánk
története – Budaörsi 1. Számú Általános Iskola (elsoiskola.hu)
A szerzőről:
